"A legnagyobb kárt valójában azok a milliók okozzák, akik egyszerűen csak "túl akarnak élni". Azok a tisztességes emberek, akik csak annyit szeretnének, hogy hagyják őket békén. Akik nem akarják, hogy kicsinyke életüket megzavarja bármi, ami önmagukon túlmutat. Akik nem foglalnak állást, akiknek nincsenek céljaik. Akik nem szeretnek vizet zavarni - és ellenségeket szerezni. Akik számára a szabadság, becsület, igazság és erkölcs csak szavak. Akik hangyaként élnek, hangyaként szaporodnak, hangyaként halnak meg.
Ez az életnek egy végtelenül leszűkített megközelítése: minél kisebbre húzod össze magad, annál inkább te irányíthatod a dolgokat. Ha csendben maradsz, a mumus nem talál majd rád. De ez mind csak önáltatás, hiszen ők is meghalnak, azok, akik apró golyóvá hengergetik össze a lelküket, hogy biztonságban legyenek. Biztonságban?! Ugyan mi elől? Az élet mindig a halál szélén táncol; a szűk utcácskák ugyanoda vezetnek, ahova a széles sugárutak, és egy kis gyertya ugyanúgy leég, ahogy egy lángoló fáklya. Én úgy döntöttem, hogy a magam módján fogok elégni."
Sophie Scholl
(1921–1943)
Sophie az utolsó nap reggelén álmot látott: fehér keresztelőruhába öltöztetett gyermeket visz fel a karján egy meredek hegyen. Egyszer csak megnyílik a lába előtt a föld. Ő átteszi a gyermeket a másik oldalra, míg saját maga a mélybe zuhan. A szimbolikus álom előrevetíti, ami történt: még aznap kimondják rá a halálos ítéletet és kivégzik. De az eszme, amiért harcolt, a szabadság túlélte őt. Freiheit – ezt a szót firkálta a vádirat hátuljára; miként ezt a szót kiáltotta Hans is, amikor a guillotine elé állt. „Minden egyes ember viseli a teljes felelősséget” – üzenik, és érdemes ezen elgondolkodni.